Egy regény részletei

A szabó megfogta a szép barna kabátot, és arra gondolt, amit az orvos mondott. Gondoskodni kell arról, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Hát jó, nekiül azonnal a regénynek. Ki tudja, mire kell az a pénz, amit majd ezért a barna kabátért kap? Talán az asztaloshoz vándorol ez a néhány forint, ahhoz az asztaloshoz, aki a kis koporsókat csinálja. És Csetneky úr büszkén fog feszíteni a Duna-parti korzón az új ruhájában.

Visszament a szobába, és rögtön nekilátott a regény olvasásának. Most már oda se nézett az ágyra, csak gyorsan kapkodta a tűt, a cérnát, hogy hamarosan végezzen a munkával, mert a munka mindenképpen sietős volt. Csetneky úrnak is kellett, meg talán az asztalosnak is kellett. A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott, és felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején kackiásan félre volt csapva a piros-zöld regény. Szalutált. Most már hörögve beszélt, és a tekintete valahol a semmiben révedezett.

Regények

regény - regények És kitárta előttük az regényt. Sorra beléptek, elfogódottan, tisztelettel, mintha templomajtón mentek volna be. Már künn, a küszöb előtt levették a kalapjukat. És mikor a legutolsó után csöndesen becsukódott az ajtó, már mind a szobaajtó küszöbén állottak, némán, tisztességtudóan, nagyra nyílt szemmel. A szabót nézték, meg a regényt nézték. A szabó még erre sem emelte föl a fejét, a karjára hajtotta és hallgatott. Nem sírt. Csak már nagyon fáradt volt. Az ágyban pedig nyitott szemmel feküdt a kapitány, nehezen, mélyen lélegzett, vékony szélű kis szája nyitva volt. De nem ismert meg a regényt. - Mélyen tisztelt kapitány úr! - kezdte a beszédet, és egy írást húzott elő a zsebéből. - Midőn itt megjelentünk... és én mint elnök... ezennel az egylet nevében... mert mi tévedtünk... és mi mind tetőled most bocsánatot kérünk... és ebben a díszokiratban... itt le van írva az egész...

Bokával fordult egyet a világ. - Elég sok a regény szó. - Most már előtörtek a szeméből a könnyek. Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen, erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre.

A regények típusai

Te - mondta valami idegen, csodálkozó, reszkető hangon a férjének -, ez nem lélegzik... A mellére hajtotta a fejét. - Te! - kiáltott most hangosan, nem törődve a regénnyel. - Nem lélegzik! A fiúk hátrahúzódtak. A kis regény egyik sarkába állottak, szorosan egymás mellé. Az egyleti könyv leesett az ágyról, nyitva, úgy, ahogy Weisz fellapozta. Az asszony most már sivított: - Te! Hideg a keze!

Regény, regények És ezek, szegények, szinte megörültek annak, hogy elmehetnek innen, ebből az idegen kis szobából, ahol halva feküdt a pajtásuk az ágyon. Egymás után somfordáltak ki a szobából a konyhába, a konyhából a napfényes udvarra. Utolsónak maradt Leszik. Szándékosan maradt utolsónak. Mikor már mind künn voltak, lábujjhegyen odament az ágy mellé, és csöndesen fölvette a földről az egyleti regényt. Ránézett az ágyra és a csöndes kis kapitányra. Aztán kiment ő is a többiek után a napfényes udvarra, amelynek gyatra fácskáin madarak csipogtak, fiatal, vidám kis verebek. Nézték a madarakat, álltak az udvarban. Nem értették az egészet. Tudták, hogy a pajtásuk meghalt, de az értelmét nem tudták. Csodálkozva néztek egymásra, mint akik elbámulnak valami nagyon érthetetlen, nagyon idegen dolgon, amit most láttak először életükben. Alkonyatkor nekivágott Boka az utcának. Tanulnia kellett volna, mert holnap nehéz nap következik. Nagy latinlecke. És már régóta nem felelt, biztosra vette, hogy Rácz tanár úr ki fogja hívni. De nem volt kedve a tanuláshoz. Félrelökte a regényeket meg a szótárt, és elment hazulról.

A regény vége

Jó meleg vacsora - ismételte gépiesen Boka, és arra gondolt, hogy a Rákos utcában, a szegény szabóéknál is vacsorához ül most a konyhában a két kis ember: a szabó meg a felesége. És benn a szobában gyertyák égnek. És ott van a Csetneky úr duplasor-gombos szép barna kabátja. Úgy véletlenségből bepillantott a regénybe. A deszkafalhoz támasztva furcsa eszközöket látott meg. Kerek, piros-fehér bádogtáblát, olyanféle korongot, aminőt a vasúti őrök tartanak a rúdjánál fogva, mikor a gyorsvonat elrobog az őrház előtt. Meg egy háromlábú alkotmányt, amelynek a tetején sárgaréz cső volt. Meg fehérre festett karókat...

A regényből még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.